Az első éjszakán, amit tényleg egyedül töltöttem Tenerifén, egy „két szobás” barlangnak a legkisebbik üregében aludtam, mert ott kevésbé volt klausztrofób érzés, mint a másik, nagyobb barlang részben, pedig annak még óceánra néző „ablaka” is volt. Valamiért mégis biztonságosabbnak és rejtettebbnek érződött.
Ehhez képest, az utolsó éjszakámon, amit a szigeten töltöttem, egy liftben aludtam, aminek a négy oldalából három, üveg volt (vagyis gondolom még mindig az). Tehát zártnak elég zárt volt, viszont egyáltalán nem rejtett, mégis teljesen kényelmesen, biztonságban érezve magam, tudtam aludni, klausztrofóbia nélkül.
Mindkét alkalom az első volt, mivel akkor, La Caletán először aludtam egyedül a szigeten, mint azt már említettem, ezen kívül egy olyan barlangban, ami nem volt már eleve belakva és komfortossá téve. Az északi repülőtéren pedig először aludtam liftben, és egy darabig utoljára egyedül.
Tegnap délután megérkeztem az úgynevezett hippi bícsre, La Caletába, azon belül is a Diego Hernandez beach-re, ami egyébként a helyi nudista strand. Halványan rémlik, mintha ez lett volna az eredeti úticél, még amikor először felötlött a gondolat, hogy eljövök erre a szigetre. Mármint az egyik első úticél. De ez az emlék már olyan, mintha egy másik életből lenne, annyira régnek tűnik és annyi minden megváltozott azóta (bennem), és annyi minden alakult végül máshogy, mint ahogy terveztem -pedig egyébként nem is igazán terveztem el semmit…(?).
Szóval igen, annyi azért volt fejben, hogy majd ide eljövök…megnézem a hippiket, vadkempingezek, esetleg keresek egy saját barlangot…satöbbi, satöbbi, ahhoz képest jó sokára jutottam le.
(Egyébként, most, hogy így felsoroltam a dolgokat, rájöttem hogy ezek mind történtek is. Csak mégse úgy, ahogy -egy kicsit azért- elképzeltem. Mert valószínűleg az érzést képzeltem el -hm, ezt hívják idealizálásnak?- és azt nyilván nem lehet..)
Amúgy meg nem is, mert amikor először startoltam el a bázisról, El Medanoból, akkor is itt kötöttem ki, mint most megtudtam, jó helyen kerestem én a hippiket, csak éppen ők nem voltak ott. Na mindegy… Aztán terveztem visszajönni egy nap múlva is, egy pénteki napon, mert akkor több embert sejtettem itt, de végül az a nap máshogy alakult, és így egy üdülőfalu fölé magasodó, kaktuszokkal és víztározókkal -emiatt pedig szúnyogokkal- teli hegy tetején aludtam, egy romos kis házban. Erre a hegyre egyébként egy másik kis ház, vagyis a kis fehér ház miatt jutottam el, ami benne van a Google mapsben, mint a turistalátványosság, de én amúgy nem ajánlom senkinek. Szombaton meg, amikor a legkoncentráltabb arányban vannak jelen a hippik a beach-en, már untam a déli oldalt, és elhúztam északabbra, Puerto de lá Cruzba. Mert ez a sziget olyan kicsi, hogy itt lehet csak úgy ilyeneket csinálni.
Így tehát tegnap, amikor megérkeztem, és láttam, hogy ez mennyire egy nem elmesélhető (miért, most nem azt csinálom?), egyedi élmény, és végre volt tűz, és körülbelül az első félórában megtudtam egy rakat infót a szigetről, és a szigeten történő dolgokról, akkor azért elszomorodtam.. hogy először nem tértem ide vissza, és nem fedeztem fel hamarabb ezt a számomra eddig elsemképzelnitudott világot. Még sírtam is. Mondjuk azt kicsit azért is, mert meg voltam hatva és lepődve, hogy ilyen tényleg van, hogy a hippik lent élnek az óceán parton… De azért a hangulat nem hagyta, hogy nagyon elszomorodjak, hamar túltettem magam a csalódáson, és inkább próbáltam jelen lenni abban, hogy ez most tényleg történik.
Már a szikla tetejéről, ahonnan az ösvény vezet lefelé a strandra, láttam, hogy milyen sokan vannak. Szerintem ilyen 50 és 100 között volt az emberek száma a kicsit odébb fekvő, inkább sziklás, mint homokos partot is beleszámítva, ami ilyen kicsi területen elég zsúfoltnak hat, de mégis mindenkinek volt hely.
Mire, illetve miután lement a nap, azért jó sokan hazaszállingóztak. Mikor megérkeztem a homokos partra, lerúgtam a bakancsot, ledobtam magam a placc közepére nagyjából, olyan emberek közelébe akiknek szimpatikus volt a kisugárzása. Az egyik ilyen ember egy furulyás manusz volt aki nem sokára oda is jött köszönni látván, most érkeztem csak a nagy csomagommal. Kérdezte, hogy-hogy csak ilyen későn, voltam-e már itt, meg ilyesmik, mindezt angolul, de kábé három perc után kiderült, hogy ő is magyar, szóval ezen jót nevettünk. Ezután kiderült, hogy ő már október óta itt van, és ez a negyedik vagy ötödik „szezonja” a szigeten, szóval keni-vágja, mi merre hány méter. Utólag az is kiderült, hogy El Medano-i szállásadóimat is ismeri, mert egyszer adtak neki egy matracot. Gyorsan elmondott mindent, hogy kiket ismer a jelenlevők közül, ki állandó lakos, ki merre tanyázik, ki a nagy csajozógép, szóval tényleg jó sok mindent. Addigra valakik már raktak tüzet, és egy órákig tartó jammelés kezdődött, rengeteg dobbal, néhány furulyával és fuvolával, de hallottam természetesen dorombot is, és néha a gitárt is ki lehetett hallani. Azért az első pár órában főleg a dobokon volt a hangsúly. Később váltott csak dallamosabbra a buli.
Itt jól meg lehetett figyelni, ki a keménymag. Ez körülbelül húsz embert jelent, akik bár nagyon sokfélék, valamiért mindegyikre azt mondod, hogy „na ez egy igazi hippi”. Jellemzően a 40-es, 50-es éveikben járó személyek, és mind nagyon fittek. Eleinte ők ültek a legközelebb a tűzhöz, ők kezdték a zenélést, gyakran tartották a szemkontaktust egymással, és egy darabig csak egymásnak adták át hangszereket. Ha valaki belekezdett egy nótába, azt is először azok kezdték el énekelni, akiknek ezek a dzsámborik az életük részét képezik. Mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy kirekesztőek lettek volna, inkább olyasmi volt ez, hogy „bemutatták”, hogyan is működik ez az egész, illetve ők sokkal könnyebben elengedték magukat, bár azért azt is hozzáteszem, hogy egyébként is hihetelenül felszabadult és nyitott volt mindenki.
Telt-múlt az este, keveredett a társaság, egymás után mentek körbe a stanglik, egymást váltották a dobosok és a zenészek. Ezáltal a hangulat is váltakozott; időnként teljesen felfokozódott, őrült ritmusokat nyomták a dobosok, mindenki táncolt vagy kurjongatott, és az emberek nevettek egymásra. Aztán teljesen meditatív, nyugodt, dallamosabb szessönök következtek, és az egész egy nagy áramlás volt. Ahogy az egyébként az ilyen jammeléseknél lenni szokott. Mindenki máshogy vette ki a részét a közös alkotásból. Én például a zenére homokba rajzoltam meg néha táncoltam, ahogy sokan mások. Voltak, akik masszázsokat adtak egymásnak, mások a reciklált (vagy nem reciklált, ki tudja) ételeiket osztották meg egymással, nekem is a kezembe nyomott valaki két gerezd narancsot.
Ami a zene mellett szintén összekovácsolta a társaságot, az óceán. (Nyilván, hiszen nem véletlenül gyűltünk oda..) Pontosabban az, hogy jött egyre közelebb hozzánk. Akik a legközelebb ültek a vízhez, mint például én is, voltak az elsők, akiknek egy idő után vagy egyszercsak, fel kellett pattaniuk a cuccaikkal és átköltöztetni azokat a sziklára, magukat pedig közelebb a tűzhöz. Aztán már annyira közel jött a víz, hogy gátakat kellett építeni a tűz köré, hogy ne mossa el. És működött!
Izgalmas volt ez a folyamat, és lenyűgöző, milyen gyorsan reagáltak az emberek. Szép volt látni, hogy mint mindig -gondolom amióta ember az ember- a tűz és a meleg, összehozza az embereket, de itt a víz, az óceán még közelebb is tolta őket egymáshoz, csak hogy lássuk, ki is itt az úr.
Éjfél után már nehezen lehetett volna megmondani, ki is tartozik a keménymaghoz és ki nem. Szépen fogyatkoztak az emberek, mindenki elvonult vagy a sziklás partra aludni, ahová általában már nem csap ki a víz, vagy a lakóautójába az út mentén, ami egy jó 20 perces kis túra, vagy a környező barlangokba, amik a tapasztaltabb versenyzőknek már le voltak foglalva a cuccaikkal. Hogy hogyan zárult az este, azt nem tudom, én kettő körül léptem le, amikor már ismét látható volt a kemény mag és még nem mosta el az óceán a tüzet. (A másnapi nyomokból ítélve egyébként később sem.) Kinéztem magamnak én is barlangokat, még világosban, útközben és eszembe is jutott, hogy kéne otthagyni legalább egy hálózsákot vagy valamit, hogy ne költözzön be addig senki, de sokkal izgatottabb voltam amiatt, hogy végre leérjek a partra, így nem nem tettem intézkedéseket. Ráadásul volt egy barlang, ami elég messze volt a strandtól, meg mindentől, azt gondoltam, odáig senki nem megy majd el este. A közelebbi barlangokat természetesen még előttem lefoglalták, azt a távolabbit pedig végül a sötétben nem találtam meg, de némi éjszakai sziklamászást követően egy nagyon kedves, rejtekes helyre bukkantam, amely azóta is ideiglenes otthonomként szolgál.
Szeretek párhuzamokat vonni vagy inkább felfedezni a dolgok között. Meg szeretek összemosni témákat egymással. Még akkor is, ha néha kicsit erőltetetten hat, mert ha működik, akkor működik. Ha nem, akkor meg mindegy…nekem tetszik és kész.
Lehet, hogy ezért (is) tetszik annyira ez a „csöves barlang”, ahol most éppen lakom, mert itt a Krisna-tudat mentén összemosódnak különböző vallások, hitvilágok és kultúrák. Keleti filozófia keveredik nyugati felfogással, és a védikus és-vagy ajúrvédikus (még kicsit bizonytalan vagyok ezeknek a fogalmanak a használatában) szemlélet, illetve rendszerek mentén kialakított terekbe begyűrűzik a modern technika. Itt a rendszeren kívüli, alternatív vagy talán inkább mondhatjuk, hogy antikapitalista élet párhuzamosan zajlik, sőt szimbiózisban a fogyasztói társadalommal. Mert akármennyire is önellátó ez az életforma, mégiscsak visszakacsint a fogyasztási kényszerrendszerbe, hiszen létezését az teszi lehetővé, hogy vannak akik túlfogyasztanak. De persze a minimalista, újrahasznosított életbe és az annyit vegyél ki a közösből -jelen esetben a kukából- amennyire szükséged van életmódba is belefér egy csipetnyi hedonizmus.
Mert ha valakinek van tere, akkor megjelennek az igényei is, amik manifesztálódva aztán kitöltik, meg néha ki is tágítják a teret.
Mint ahogy a cuccaim is kitöltik ugyanazt a hátizsákot, akkor is, ha másfél napra megyek túrázni a Börzsönybe vagy egy hétre kenuzni a Hernádon vagy éppen bizonytalan időre, bármit csinálni az Atlanti óceán partján. Esetleg a súly az, ami változik. Mert a hátizsákot is lehet növelni (azokkal a fránya igényekkel). Így történt, hogy február 9-én legalább 15 kilogrammnyi csomaggal érkeztem a szigetre, pedig a reptéri mérleg Budapesten még csak 10 kg-ot mutatott.
Azoknak, akiket az is érdekel, hogy mi történt azóta velem és nem csak a fejemben; Az elmúlt 5 napban közelről figyelhettem a szállásadóim életét, aminek átmenetlieg én is a részésvé válok, a helyiek életritmusát, amit lassan én is fölveszek (kezdve a délutáni sziesztával) és az óceán hullámzását, ami rövid időre az én mozgásommá is válik, valahányszor mosdani megyek.
Kivettem a részem az újrahasznosításból, a hulladék gazdálkodásból és a szálláshelyem tereinek alakításából és fejlesztéséből is (merthát ugye az igények..). Ugyanitt arra is vissza kell térnem, mielőtt bűntudatom lesz, hogy miért kapott idézőjelet a csöves barlang kifejezés; a hely, bár csövilaknak indult, ma már hivatalosan és bejelentetten a szállásadóim lakcímét, tulajdonát képzi. De ők magukra gyakran hivatkoznak csöviként, szóval annyira nem bánt a dolog. Úgy meg pláne nem, hogy jómagam, a piros pulcsimnak köszönhetően csövesebbnek nézek ki, mint az itteni hivatásos hajléktalanok.
